Mindenki számára közismert tény, hogy a londoni múzeumok ingyenesen látogathatók, azonban kevesen tudják, hogy amikor 1997-től ezt bevezették, számos múzeumi tanulásra irányuló projekt is kezdetét vette. Ilyen volt például a „Museums and Galleries Education Programme” nevű kezdeményezés, amely innovatív oktatási projekteket tartalmazott, illetve a „Culture Online” amely iskoláknak és másoknak nyújtott online szolgáltatást valamint a „Strategic Commissioning”, amely oktatási partnerséget teremtett az országos és a területi múzeumok között.[1] Akkoriban a múzeumi látogatók csupán 10%-a volt iskolai csoport.[2] Ez az adat a 2000-es években megváltozott, és jelenleg a munkavállalók több mint 10%-a, 500 000 ember dolgozik a londoni kreatív szférában.[3] Ez az egyik legnagyobb és leggyorsabban fejlődő szektor az angol gazdaságban; ide tartoznak a múzeumok is. Jó példaként érdemes megemlíteni az egyik legismertebb londoni múzeumot, a Victoria and Albert Museumot (továbbiakban: V&A), ahol az alapítás óta (1852) meghatározó szerepe van a múzeumi tanulásnak, így nem meglepő módon itt a látogatók 30%-a vagy designer, vagy művész ill. iparművész, vagy művészeti hallgató.[4]
Már a múzeum első igazgatója, Henry Cole is kiemelt szerepet tulajdonított a múzeumi tanulásnak; erről tanúskodik 1857-es megnyitó beszéde, amelyben így nyilatkozott a múzeumról: „a múzeum egy könyv, nyitott és nem zárt oldalakkal”[5]. A múzeum és a Tudományos Minisztérium vezetőjeként három fontos célja volt: 1. a művészetet mindenki számára elérhetővé tenni; 2. a művészeti nevelés színvonalát emelni; 3. a gyári design minőségét az Egyesült Királyságban javítani.[6] Ha végigtekintünk a múzeum kiállításain és végigolvassuk a programokat, azt láthatjuk, hogy ezek a célok jelenleg is fontosak az intézmény számára.
A londoni South Kensingtoni Múzeumban (így hívták korábban a V&A-t) William Morris az Arts & Crafts mozgalom meghatározó személyisége kezdetek óta, nemcsak brit kiállítóművészként volt jelen, hanem a műtárgyak kiválasztásában is szerepet játszott, hiszen Morrist az is foglalkoztatta, hogy a művészetet hogyan lehet mindenki számára elérhetővé tenni.[7] Ez a gondolat mai szemmel, de már akkoriban is innovatívnak számított.
Nem véletlen az sem, hogy amikor 1989-ben bevezették a brit Nemzeti Alaptantervet, akkor megnőtt a múzeumok használatáról szóló publikációk száma. Továbbá a múzeumi dolgozók szorosan együttműködtek a helyi oktatókkal, annak érdekében, hogy a múzeum programjai az iskolai tantervbe illeszthető legyen. [8] „A múzeumok az Egyesült Királyságban mindig oktatói intézmények voltak.”[9] – írja David Anderson a brit múzeumi tanulásról vallott elméletében, aki V&A múzeumpedagógiai részlegének egyik első vezetője volt illetve 2014-ig a brit múzeumok szövetségének (Museum Association) elnöke, és többek között a Museum and learning in the United Kingdom (1997) szerzője.
Amikor belépünk a V&A kiállítóterébe, rögtön érezzük és látjuk, hogy micsoda szerepe van a múzeumi tanulásnak ebben az intézményben; a kiállítások valóban oktatási céllal készültek, hiszen lépten-nyomon hands-on elemekkel, interaktív - felfedező sarkokkal, különböző szemléltető eszközökkel találkozunk.
A V&A állandó kiállításában beépített interaktív eszközökkel - anyagtapogatókkal, műtárgymásolatokkal, felpróbálható ruhákkal, kiegészítőkkel, különböző stílusjegyek másolatával, érintőképernyős eszközökkel, hanganyagokkal, lapozgatható kérdezz-felelek kártyákkal (1-2.képek) - ösztönzik a látogatókat az önálló ismeretszerzésre. Ezek természetesen nem helyettesíthetik a kiállított tárgyakat, hanem az azok által közvetített ismeretekre építenek, illetve az egész kiállítás minél teljesebb értelmezésében segítenek. Mivel a kiállítás befogadása önállóan is rendkívül élvezetes, ezért nem meglepő módon az a jellemző, hogy a pedagógus önállóan, múzeumpedagógus nélkül vezeti végig csoportját a kiállításban a hands-on elemekre építve. Ennek köszönhetően hazai értelemben vett múzeumpedagógiai foglalkozások nincsenek. Ezt a folyamatot a múzeumpedagógusok abban segítik, hogy a pedagógus számára különböző segédanyagokat állítanak össze, nyomtatott füzet vagy online kurzus formájában. A füzet érdekessége, hogy a hatalmas kiállítás feldolgozását úgy segítik elő, hogy különböző témákat kínálnak a pedagógus kollégáknak, mint például az 5-14 éves korosztálynak Művészet és Design; Design és Technika; Irodalom; Történelem; Vallásos nevelés; Matematika. Minden témához tartozik egy rövid, összefoglaló leírás, illetve felsorolják a hozzájuk kapcsolódó kiállításokat és külön jelölik azt, ha van az adott kiállításhoz hands-on részleg. Ezt követően olyan aktivizáló tevékenységeket is felsorolnak, amellyel színesebbé, élvezetesebbé tehetik a múzeumlátogatást. Az egyik ilyen izgalmas program a „Storyteller” (Történetmesélő) című, amikor a kiállításban kiválasztott tárgyhoz kell hangot és mozgást kitalálni. A füzet utolsó részében pedig a múzeumlátogatás megszervezéséhez, a tárlatvezetés lefoglalásához kapunk hasznos tanácsokat.
Mivel tehát a kiállítások az iskolai osztályok számára múzeumpedagógiai foglalkozás nélkül is elég izgalmasak, befogadhatóak, nem meglepő módon a programok összeállításakor a hangsúly az önállóan érkező diákokon van. Ezt figyelembe véve kínálnak ruha, bútor és ékszerkészítési szakkörön át egészen a színházi workshopig terjedő izgalmas programokat. A V&A ex-múzeumpedagógiai osztályvezetőjével, Kara Webscombe (2007-2013-ig volt vezető, jelenleg a Watts Galleryban dolgozik) folytatott beszélgetésemből kiderült, hogy ez volt az első intézmény Londonban, ahol elkezdett diákoknak, felnőtteknek különböző design kurzusokat (értsd: bútor, ékszert, textil, online stb. szakkörök) szervezni. Meglepődve tapasztaltam, hogy a V&A-ben a múzeumpedagógus feladata nem merül ki a múzeumi rendezvények szervezésében, hanem itt szerepel a kiállításrendezés, a kiállításban a hands-on részek, a „felfedező sarkok” kitalálása is, illetve az interpretációs eszközök alkalmazása, a fal- és „audioguide” szövegek megfogalmazása, ülőhelyek, pihenőszigetek kialakítása, nagyobb létszámú csoportok számára a kiemelt műtárgyak előtti mozgástér biztosítása; ezen kívül a feladataik között szerepel szakmai rendezvények lebonyolítása és tárlatvezetések tartása is.
A kiállításon kívül, amely önmagában is múzeumpedagógiai paradicsom lehetne, számos érdekes program várja a látogatókat; talán azt mondhatjuk, a londoni múzeumok közül ebben a múzeumban található a legváltozatosabb programkínálat. A tematikus művészettörténeti több napos, hónapos kurzusoktól kezdve az online, mobil, laptop, tablet használatát célzó kurzusokon keresztül a design szakkörökig. Ezen kívül különböző előadások, szimpóziumok, műhelylátogatások, gyakorlatorientált kurzusok, workshopok várják a vendégeket. A családokról sem feledkeznek meg: különböző típusú rendezvényeket kínálnak számukra, a hét minden napján.
Érdemes megemlíteni pack back programjukat is: az infópult mellett a hátizsákok a gyerekeknek különböző tematikában szólnak, mint például üvegek, építészet, tengeri felfedezések, bútorok. A hátizsákok tartalmaznak egy vezető füzetet, rengeteg képpel illusztrálva, amelyek a feladatokat ismertetik, illetve kis textilzsákokat, amelyekben különböző anyagok, eszközök vannak. A feladatok között számos haptikus módszerre[10] építő feladat is van. Az üvegesnél például egy zsákban különböző formájú tárgyak közül ki kell találni, melyiket formázták meg a kiállításon.
Számomra a legérdekesebb jelenség a kiállítótérhez szorosan kapacsolódó, „élő” művészműhely volt; ez szintén Kara fejéből pattant ki. Mint kiderült, rezidenciaprogram keretében pályázhatnak művészek a műterem bérlésére azzal a kittétel, hogy bizonyos időközönként mindenki számára látogathatóvá kell tenniük a műtermüket, sőt a hét bizonyos napjain bent kell lenniük a műteremben; és akkor bizony a látogatók nézik őket, mint a kirakatot. Nos, ez egy zárkózottabb művész számára biztos, hogy nehéz feladat, ugyanakkor múzeumpedagógusként és művészettörténészként is azt gondolom, hogy ezzel a folyamattal közelebb lehet vinni a kortárs művészetet a befogadóhoz; ezt nagyon fontosnak tartom.
No de menjünk tovább a világ egyik legismertebb, leglátogatottabb múzeumába, a londoni National Gallerybe! Ebben az intézményben magyar értelemben vett múzeumpedagógiai foglalkozások szintén nincsenek, hanem tematikus tárlatvezetéseket tartanak, mint például: mitológiai ábrázolások bemutatása a festményeken. A program hasonlóan épül fel, mint egy hagyományos tárlatvezetés, azzal a különbséggel, hogy több esetben tesz fel kérdéseket a múzeumpedagógus, mint egy átlagos vezetés során.
A múzeum és iskola együttműködésére találták ki 2005-ben a „Take one picture” (Készíts egy festményt!) névre hallgató országos projektet. A koncepció az volt, hogy az állandó gyűjtemény alkotásait közelebbről, szélesebb perspektívában ismertesse meg a diákokkal a pedagógus. Fontos kiemelni, hogy ebben a programban nem a múzeumpedagógus játssza a főszerepet, hanem az iskolai tanár, hiszen ő az, aki különböző perspektívából dolgozza fel az osztályával a National Gallery egy-egy alkotását.
A projekt közvetlen célcsoportja az általános iskolák tanulói (primary school), valamint az őket tanító pedagógusok. Mindig egy képre fókuszálnak. A diákok egy éven keresztül dolgozzák fel a kiválasztott alkotást az iskolában a pedagógussal – a múzeumpedagógus csak háttéranyagot biztosít a felkészítő tanárnak – különböző órák keretében, illetve projektmunkával. Például Georges Seurat híres Fürdőzők című alkotásán megvizsgálják a figurákat, a színeket, a technikát, a kompozíciót, a történelmi kontextust; ebből adódóan a figurák öltözködését érintve különböző színű, formájú kalapokat nemezeltek, majd különböző színű, technikájú portrékat készítettek; az egyik számomra legkedvesebb rész az volt, amikor azzal a gondolattal játszottak el, hogy mit nézhetnek a vízben az alakok, ezt mini akváriummal és laminált fotókkal szemléltették. A kép feldolgozásnak az utolsó állomása a múzeumi eredeti műtárgy, majd a múzeum földszintjén található aktuális projekt eredménye kiállítás megtekintése (3-4.képek) volt, mely utóbbihoz tárlatvezetés is tartozik.
A National Gallery programjai között tovább szemezgetve a családi rendezvényeket érdemes kiemelni, ahol különböző tematikájú programokat találunk. Talán a legérdekesebbek a „Magic carpet storytelling” (Történetmesélés a varázslatos szőnyegen) és a „Talk and play” (Beszélgetés és játék) című rendezvények. Ezeken a programokon a kiállított alkotást úgy próbálják közelebb vinni a gyerekekhez, hogy vagy a képhez kapcsolódó történetet találnak ki és ezt a gyerekekkel közreműködve játsszák el közösen, vagy a képen megjelenő figura egyik alakja szerepét öltik magukra, és az ő tevékenységét, jellemét mutatják be. Hadd említsek meg egy konkrét példát! Peter Paul Rubens Het Steen-i kilátás a kora reggeli órákban (A View of Het Steen in the Early Morning) című tájképéhez kapcsolódóan az alkotáson látható nőalak jellemébe és jelmezébe bújt az egyik múzeumpedagógus, és így ült a Gallery egyik termében. Amikor megérkezett a kicsit hangos, kíváncsiságtól fűtött gyerekcsoport és meglátták a fehér inget és piros ruhát viselő kosaras hölgyet az egyik padon, természetesen mindenki odaszaladt a hozzá. Utóbbi meg mintha akkor ébred volna fel; együtt megkeresték azt az alkotást, amelyen látható, utána mindenki leült a szőnyegre és kezdetét vette a történet elmesélése a gyerekekkel együtt. Többször előfordult, hogy különböző aktivizáló módszerekkel, zenével, mozgásos játékkal egészítette ki a közös játékot. Ez meglehetősen jó módszernek tűnt, hiszen sikerült fenntartani az érdeklődést és játékosan, élményszerűen, de tudásalapúan megközelíteni az alkotást.
A másik jellegzetes brit családi nap, több múzeumban is ezt az elnevezést használják, „Drop-in family” névre hallgat. A program lényege, hogy bármikor be lehet kapcsolódni, és valamilyen alkotótevékenység tartozik a programhoz. Magyar szemmel igen meglepő módon, egyik ilyen alkalommal a National Gallery 34. termében (1750-1850. közötti alkotások, a terem nevezetessége, hogy Turner festményei is itt vannak bemutatva.) kapott helyet ez a rendezvény, ám úgy tűnt, hogy nem zavarja a látogatókat a kevésbé esztétikus sörasztalok terem közepére történő elhelyezése illetve a tömegesen érkező családok felbukkanása. A feladott kreatív tevékenység sem tűnt túl színvonalasnak, hiszen csupán annyi volt a cél, hogy a teremben látható alkotások színeit kellett végignézni, majd hasonló színekből pompont készíteni.
A National Gallery közelében maradva, sétáljunk át a National Portrait Galleryba, ahol csütörtök és péntek esténként beindul az „éjszakai üzem”! A lift shit (esti műszak) címet viselő programra tűsarkúban, miniszoknyába, zakóba érkeznek a fiatalok, akik az esti pubozás előtt jönnek egy kis kultúráért a múzeumba. Az épület előcsarnokában már játszik egy DJ valami félig beat-, félig rapzenét, a pultnál koktélt fogyasztanak a kosztümös fiatalok, akik így várják a tárlatvezetést. Ezzel döntik meg a múzeumnak mint unalmasnak, élvezhetetlennek, fegyelmet követelőnek a sztereotípiáját. A tárlatvezető egy igen laza megjelenésű festőművész, és a termekben is megszokottnál barátságosabb a hangulat. A vezetés után a termeket ellepik a rajztáblás fiatalok.
Vannak – szintén ingyenes – előadások is, ahol nemcsak szorosan a múzeum alkotásaihoz kapcsolódó előadást hallgathatunk, hanem például Charles Dickens ükunokájával is megismerkedhetünk, aki 2014. januárban mutatta be legújabb könyvét Princess Louise-ról, Viktória királynő lányáról.
A fiatalokon és a felnőtteken kívül itt sem feledkeznek meg a családokról, számukra ingyenes vezető füzetet (family trail) kínálnak, izgalmasnál izgalmasabb feladatokkal, amelyekben a gyerekek a kiállított portrékhoz kapcsolódva végezhetnek rajzos, keresős, felfedezős feladatokat. Ezen kívül ingyenes családi napokat is tartanak, ahol a gyerekeknek felolvasnak, vagy együtt mesélnek, és különböző kézműves tevékenységeken vesznek részt.
Menjünk tovább a Tate Modernbe, ahol a múzeum megnyitása óta nem titkolt cél a művészet mindenkihez való eljuttatása. Ennek jegyében számos rendezvényt nyújtanak a felnőtt látogatók számára is az ingyenes tárlatvezetésektől kezdve a kurzusokon, konferenciákon át a filmvetésekig.
Igazi különlegesség volt az állandó kiállításához tartozó kubista „játszótér” (2013-ban lebontották), kubista csúszdával, geometrikus anyagtapogatós idomokkal. A játszani vágyó felnőttekről sem feledkeztek meg, számukra olyan digitális képernyőket állítottak fel, amelyek aktív gondolkodásra készítetve egyénileg, de versenyszerűen kérdezte vissza a kiállított alkotásokhoz kapcsolódó ismereteket; ezzel nemcsak a játék, a versenyszellem került „színpadra”, hanem közösségi élmény alakult ki a versenyben résztvevő látogatók között.
Jelenleg a „játszótér” helyére a 21. századi digitális szemléletre reflektálva a jóval modernebbnek tekinthető interaktív digitális projekt, a Bloomberg Connect került. A digitális rajzolós bárban, ahogy magukat nevezik, valódi közösségi térré válva, a kiállított alkotásokból merítve lehet saját művet készíteni, majd ezek a múzeum különböző szintjein elhelyezett digitális képernyőkön jelennek meg. Nem véletlen a projekt elnevezése sem, hiszen a tér elrendezése valóban egy bárra hasonlít, azzal a csekély különbséggel, hogy az italok felszolgálása helyett egy digitális képernyőt „kapunk”. A rajzoláson kívül verbálisan is ki lehet fejezni a látogatóknak a véleményüket az alkotásokról; remek ötletnek tartom, hogy a poros vendégkönyvek helyét felváltja a digitális üzenőfal, ahová mindenki kiposztolhatja a gondolatait a kiállításról, a művészetről.
Befejezésként álljon itt egy kevésbé ismert, de annál izgalmasabb intézmény, a Geffrey Museum – a múzeumot oktatási céllal alapították Kelet-Londonban[11]–, amely a brit lakberendezést mutatja be az 1600-as évektől a napjainkig! A múzeumhoz egy gyönyörű fűszernövényes kert is tartozik, és ez a foglalkozások egyik különlegessége is. Az egyik, fiataloknak meghirdetett pályázatukban egy állatot kellett tervezniük a múzeum kertjébe, majd a nyertes terveket elkészítették – falemezből faragták ki a művész segítségével, majd kifestették –, mindenki elnevezte az alkotását, illetve egy rövid leírást is írt róla; ma is látható mind a múzeum kertjében (5. kép).
A múzeumpedagógiai osztályvezetővel folytatott beszélgetés nyomán, illetve a logikusan, korosztályi bontásban bemutatott programfüzet tanulmányozása során arra a megállapításra jutottam, hogy ebben az intézményben a kreatív tevékenység, az alkotás játszik meghatározó szerepet. Így szinte minden korosztálynak indítanak különböző kreatív szakköröket, általában az iskolai szünetekben, mint például álarckészítő, bögre- és tányérdíszítő, mini szék vagy táska, illetve álarc készítő stb. szakkörök.
A családokat számos izgalmas rendezvénnyel várják; ezek közül is több olyan program van, amely nem a kiállítótérben, hanem a kertben zajlik, ahol a fűszernövényekhez kapcsolódó feladatot kell megoldaniuk. Ebben az intézményben is van lehetőség „hátizsákos vezetést” igénybe venni, sőt teázós kosárral is körbe lehet járni a múzeumot, nem elfeledkezve a 14 órai és 16 órai teázásról; közben dobókockával dobhatnak, ahol számok helyett a bútorokról vett motívumokat találnak, amelyeket a kiállításban megkereshetnek. Ezen kívül a gyerekvezető lapokban a múzeum „kutyusa” mutatja be a tárgyakat, és nem meglepő módon állatos motívumokkal díszített lakrendezési tárgyakat kell keresni.
Ennyi fért e tanulmány keretei közé a londoni múzeumok oktatási dimenziójának bemutatása témában. Azonban e korántsem teljes felsorolásból is kitűnik, hogy Londonban is meghatározó szerepe van a múzeumi tanulásnak; szinte minden művészeti múzeumban működik külön erre a területre szakosodott múzeumpedagógia osztály; feladataik elsősorban a családi rendezvények, osztályfoglalkozások illetve szakkörök tartása, valamint hands-on és interpretációs eszközök készítése.
Felhasznált irodalom:
David Anderson (2008): Learning in Museums. New Perspectives and Policies in the UK. in. Harmut John, Anja Dauschek (szerk.): Museen neu denken. Perspektiven der Kulturvermittlung und Zielgruppenarbeit. transcript. Bielefeld. 94. 97. 98.
David Anderson (1999): Lebenslages Lernen im Museen. Zur Situation der Museumspädagogik im Vereingten Königsreich von Großbritannien und Nordirland. in: Gabriele Rath: Museen für BesucherInnen.Eine Studie.
WUV-Univ.-Verl. 20-21.
Eilean-Hooper Greenhill (1994): Museums and their visitors. Routledge, London.
George E. Hein (1998): Learning in the Museum. Routledge. 9. London
[1] David Anderson (2008): Learning in Museums. New Perspectives and Policies int he UK. in. Harmut John, Anja Dauschek (szerk.): Museen neu denken. Perspektiven der Kulturvermittlung und Zielgruppenarbeit. transcript. Bielefeld. 2008.
[2] Uo. 97.
[3] Uo. 97.
[4] Uo. 98.
[5] David Anderson (1999): Lebenslages Lernen im Museen. Zur Situation der Museumspädagogik im Vereingten Königsreich von Großbritannien und Nordirland. in: Gabriele Rath: Museen für BesucherInnen. Eine Studie. WUV-Univ.-Verl.1999. 20-21.
[6] Uo. 20 -21.
[7] David Anderson: Learning in Museums. New Perspectives and Policies int he UK. in. Harmut John, Anja Dauschek (szerk.): Museen neu denken. Perspektiven der Kulturvermittlung und Zielgruppenarbeit. transcript. Bielefeld. 2008. 94.
[8] George.E. Hein (1999): Learning in the museum. Routledge. 9. London.
[9] George.E. Hein (1999): Learning in the museum. Routledge. 9. London.
[10] A haptikus módszer olyan gyakran alkalmazott megismerési mód, amely során bizonyos tárgyakat meg lehet fogni, ki lehet próbálni.
[11]Eilean-Hooper Greenhill (1994): Museums and their visitors. Routledge, London.