Bécsbe azért is szeretek kiutazni, mert mindig valami újat látok, érzek, gondolok a múzeumi tanulásról. Ez most sem történhetett másként, arról nem is beszélve, hogy a bécsi kollégák mindig nyitottsággal, kedvességgel, szeretettel várnak az intézményükbe. (A februári bécsi tanulmányutamat az Osztrák-Magyar Akció Alapítvány (AÖU) támogatta.)
Jelen tanulmányban a Museum Schloss Belvedere „Testbeszéd-művészet és mozgás” című múzeumpedagógiai foglalkozását szeretném bemutatni azzal a céllal, hogy megfigyeljük azt, hogy hogyan lehetséges a művészetet a mozgással, a kiállítótér kereteiben belül összekapcsolni. Közismert tény, hogy a múzeumi térbe nehéz feladat mozgásos játékokat beépíteni, jól át kell gondolni, hogy milyen alkotást válasszuk ki a színes repertoárból. Nem feledkezhetünk el, a műtárgy előtti megfelelő mozgástér biztosításáról illetve a műtárgyvédelmi szempontokról, no meg a látogatókról sem. Félévvel ezelőtt látott napvilágot a cikk arról a brit sajtóban, hogy vajon lehet-e a múzeumban szaladgálni, (Forrás:http://www.bbc.com/culture/story/20140826-should-kids-run-wild-in-museums), nem meglepő módon hatalmas disputát kavart a szakértői körben. A londoni Tate Modernt hozták fel példaként, ahol még külön útvonalat is kijelölnek a gyerekeknek illetve hangosan is diskurálhatnak. Nos, én is megosztottam ezt a hivatkozást a Múzeumpedagógia című közösségi oldalamon, ahol szintén egymást követték a magyar hozzászólások. Külön tanulmányban érdemes lenne arról diskurálni, hogy mi a véleménye erről a magyar szakmának, azonban ennek a tanulmánynak most nem ez a célja. Mindenesetre a bemutatott bécsi foglalkozáson, azért nem szaladgálásról van szó, hanem inkább mozgásformákról, mozgásos tevékenységekről.
A Museum Schloss Belvedere történetéről és gyűjteményéről, annyit érdemes megemlíteni, hogy Savoyai Jenő herceg (1663-1736) nyári rezidenciájának építette ezt a kastélyt a híres barokk építész Johann Lukas von Hildebrandt a 18. század elején. A barokk palota az Unteres Belvedere-ből (Alsó-Belvedere) és Oberes Belvedere-ből (Felső-Belvedere) illetve a csodaszép barokk kertből áll. Jelenleg az osztrák művészet legjelentősebb alkotásait birtokolja a középkortól kezdve a kortárs művészetig.
Az Alsó-Belvedereben - jelenleg a középkori gyűjtemény látható – korábban Savoyai Jenő herceg lakosztálya volt itt. A Felső- Belvedere csak az ünnepségeknek, táncmulatságoknak adott helyszínt, napjainkban a barokk művészet, a klasszicizmus, biedermeier, romantika és a Judendstil, szecesszió, expresszionizmus illetve a kortárs művészet legjelentősebb műveinek tárházát vonultatják fel.
Jelenleg az intézmény legnagyobb szenzációja a világ egyik legimpozánsabb alkotása Gustave Klimt Csók című műve,többek között emiatt látogatják ezrével a múzeumot, a világ különböző részeiről a turisták.
Térjünk vissza a múzeumpedagógiai foglalkozáshoz! A bemutatott program 3 órás volt, 5. osztályosok vettek részt, összesen 25 fő. A múzeumpedagógiai foglalkozást 2 múzeumpedagógus, 2 csoportban tartotta, elmondásuk szerint, ha 15-nél többen jönnek, akkor mindig csoportbontásban dolgoznak.
Először a Klimt melletti terembe vonult be az egész osztály, egy olyan terembe, amelyben festmények nem voltak. Mindenkit leültettek a földre, párnákra majd kezdetét vette a játékos, mozgásos bemutatkozás. Először megkérdezte tőlük a múzeumpedagógus, hogy a mozgás és a művészet, hogyan kapcsolódik össze, majd a tánc, színház és művészet kapcsolatáról beszéltek. Ezt követően az épületről tett fel kérdéseket. Aztán körbe álltak és a bemutatkozós játék következett úgy, hogy mindenkinek a nevéhez egy mozdulatformát kellett felvennie, mint például Thomas, aki csípő billentéssel mutatkozott be vagy Matthias, aki tett maga körül egy nagy kört és ezt a többieknek utánozni kellett. Aztán meglepő módon elővett a múzeumpedagógus egy frissen mosott zoknit és azt dobta úgy a gyerekeknek, hogy mindig a szemükbe nézett, aztán a láthatatlan labdát dobta és következett a béka.
Ezt követően két csoportba osztották a gyerekeket, majd bemenetek a kiállítótérbe, de előtte megbeszélték, hogy milyen szabályok vannak a múzeumban.
Először a lépcsőfordulóhoz mentek, ahol nem kisebb alkotások, mint például a híres francia szobrász Maillol műve is látható. Nagyon érdekes feladata vette kezdetét, az utánzójáték. Az első szobor Anton Hank: Ecce Homo alkotása (1. kép), ahol az volt a cél, hogy felvegyék a szobor testhelyzetét illetve továbbvigyék, ebben az esetben a szobor pozíciójából kellett a földre esni, ehhez egy laticelt helyezett a márványpadlóra a múzeumpedagógus. Ezzel azt próbálta bemutatni, hogy mire utalhat a szobor testhelyzete, mit csinálhat a szobor, vajon tényleg egy valóságos pozíciót látunk-e vagy nem? Ezzel a módszerrel megfigyelték a szobrot, megszemélyesítették és „lemozogták”. Talán a mozgás a legfontosabb része ennek a módszernek, hiszen múzeumi környezetben kevés olyan tevékenységet végezhetünk, ahol mozgásra van lehetőség. Szerencsés helyzetben van a múzeum, hiszen a lépcsőfordulónál a látogatókat sem zavarják illetve az alkotás előtti tér is megfelelő. A lépcsőforduló többi szobránál is hasonló utánzó feladatok voltak, a végén megbeszélték, hogy melyik pozíció volt a legnehezebb és miért.
Az is érdekes volt számomra, hogy nemcsak a műalkotásokat használták fel, hanem az épületdíszeket (2. kép) is, mint például a lépcsőforduló barokk puttós díszeit is, itt az angyalkák testhelyzetét kellett felvenni és két sorban állni és a statikus testhelyzetet, ha tapsolt a múzeumpedagógus, akkor mozgóvá kellett alakítani. Ezzel nemcsak a szobrot figyelték meg, hanem arra is felhívta a figyelmet észrevétlen módon, hogy a múzeumban nemcsak falon „lógó” tárgyakat lehet megnézni, hanem az épületdíszek is érdekesek lehetnek, a részletekre is érdemes odafigyelni.
Végül megérkeztünk a híres német szobrászművész termébe, Franz Xaver Messerschmiedt legnépszerűbb darabjaihoz a sokféleképpen értelmezett karakterfejekhez. A különböző hangulatokat, érzelmeket, szenvedélyeket, lelki állapotokat ábrázoló portrékhoz nem is lehetett volna más feladatot adni, mint azt, hogy mindenkinek egy-egy portrét kell kiválasztani, felvenni a gesztusát, mimikáját, „go”-ra elindulni és „stop”-ra megállni, ahová érkeztek ott ismét az előttük látható portrénál az ismert feladat várt rájuk (3. kép). Azt érdemes hozzáfűzni, hogy ebben a teremben is mindig sok látogató szokott lenni, a terembe lépők először kicsit elcsodálkoztak a gyerekeken, de volt olyan felnőtt is, aki kipróbálta a feladványt és szemmel láthatóan élvezte.
Aztán egy mitológiai témájú bronz reliefet nézték meg, a híres Georg Raphael Donner: Páris ítélete című alkotását, majd az alkotás történetét a korábban említett utánzójátékkal dolgozták fel, aztán elmagyarázta a relief fogalmát a múzeumpedagógus.
Ez követően volt egy 15 perces szünet, amikor elmentek a mosdóba a gyerekek, illetve megették az uzsonnájukat a ruhatárnál.
A szünet után érkeztünk meg a múzeum legnagyobb szenzációjához: Klimt Csókjához (4. kép). A gyerekeket leültette a múzeumpedagógus kép elé, itt kicsit arról beszéltek, hogy mit tudnak Klimtről – az osztrák gyerekek nem meglepő módon meglehetősen jól ismerik Klimtet – aztán felvetődött a rajzoló és a festő közötti különbség kérdése a gyerekek részéről és erről diskuráltak egy picit. Utána Klimtről és feleségéről készített fotót adott körbe. Ezzel felhívta arra a figyelmet, hogy valós személyeket ábrázol a festményen a művész, az arcuk talán kicsit hasonlít is a fotóra, azonban a testük egyáltalán nem, az már ornamentika, a dekoráció, illetve a 3D és 2D keveredése. Az osztrák foglalkozásokból nem hiányozhat az haptikus tevékenység, erre irányult az a feladat, amikor aranyfóliát adott körbe a múzeumpedagógus és azt foghatták meg gyerekek, bár hangsúlyozta, hogy ezen a festményen nem azt használta. Utána különböző geometriai formákat mutatott a gyerkőcöknek és meg kellett állapítaniuk, hogy melyik van a képen. Ezt követte a mozgásos játék, amikor páros munka keretében az adott formát rajzolták le a másik hátára és ki kellett találni, hogy melyikről is van szó. A formák természetesen kapcsolódtak Klimt festményén látható formákhoz. Aztán a formákat kellett a testükkel statikusan majd mozgásban reprezentálni.
Majd mielőtt megnézték volna a híres osztrák expresszionista művész Egon Schiele műveit, ráhangolódtak a stílusra; az volt a feladat, hogy mindenki kapott egy érzelmet és azt kellett némán bemutatniuk. Azontúl, hogy az érzelmekről beszélgettek, a művész depressziója és halála is szóba került, hiszen ismert, hogy Schiele nagyon fiatalon 28 évesen spanyol náthában hunyt el. Azt is érdemes megjegyezni, hogy megosztott vélemények uralkodnak arról, hogy lehet-e, kell-e beszélni a gyerekekkel a halálról; azt gondolom, hogy igen szükséges és múzeumi környezetben számos alkotásból kiindulva lehetséges ez.
A program zárásaként, mindenki elmondhatta véleményét arról, ami legjobban tetszett neki. Úgy gondolom, hogy egyrészről nagyon fontos a gyerekek véleményét is meghallgatni, kikérni; másrészről „feedback” meghatározó része a saját magunk fejlődésének, tanulásának. Ezzel még nem értünk a végére, az utolsó játék keretében körben álltak és a tapsot kellett átadniuk egymásnak, majd a végén egy nagy taps mindenkinek. Taps! Ennél szebben nem is lehetett volna ezt a színvonalas programot lezárni.
Múzeumpedagógusként azért is tartom ezt a komplex programot nagyszerűnek, mert érezhető volt a logikus, átgondolt, változatos felépítés. Valljuk be, hogy nem egyszerű 3 órás foglalkozást tartani, úgy, hogy a gyerekek ne unják magukat, azonban a bécsi kollégáknak sikerült lekötniük a gyerekeket és őszintén állítom, hogy nem volt olyan rész, mikor unatkoztak volna, hangoskodtak volna. Az is a múzeumpedagógusok érdemének írható be, hogy nagyon kevés volt az olyan rész, szinte alig ahol sok, felesleges információt adott volna át a műről, sokkal inkább az volt a jellemző, hogy a gyerekeket kérdezték, majd a gyerekek maguktól kezdtek el beszélni a művekről. A foglalkozás másik érdeme, hogy különböző műfajú alkotást dolgozott fel, különböző módszereket használt, különböző szervezeti keretben, különböző térben dolgozott, ezek az elemek mind színesebbé, változatosabbá tették a programot. Múzeumpedagógusként gyakran tapasztalom azt, hogy nehéz megtalálni az egyensúlyt a műtárgy mennyiség illetve átadott információ „halmaz” és a játékos elemek között, ez ebben az esetben tökéletesre sikerült. Remélem, hogy lesz alkalmam látni még sok hasonló jellegű múzeumi foglalkozást!